Szócikk változásai

A [Nap] látható felszínén, az úgynevezett fotoszférában lévő, legrégebben felfedezett jelenség.

A napfoltok a környezetükben található nyugodt napfelszínnél alacsonyabb hőmérsékletű (ezért sötétebb), egyben erős [mágneses tér]rel rendelkező területek. Ezek azon  mágneses erővonal hurkoknál keletkeznek melyek fotoszférából ki- illetve belépnek. A Nap anyag olyan nagy mennyiségű töltött részecskével rendelkező [plazma], mely erős mágneses teret hoz létre, mely terek fluxustömeg formájában helyenként és időnként felbukkannak a fotoszférában.

A [mágneses fluxus]ok felbukkanása ciklikus, általában 10,5-12 évente lényegesen több jelenik meg, mint más időszakokban. Ilyenkor egyre több napfolt, napfolt csoport jelenik meg, melyek közül egyesek csak napokig, mások akár hónapokig is élnek.
 

A napfoltcsoportok részei ellentétes polaritású, úgynevezett vezető és követő részekre oszthatók, melyek közül a vezető folt polaritása az északi és a déli féltekén ellentétes.

 

A napfolttevékenység kutatásának története:

A napfolttevékenység kutatásának története:

 

A Napon látott sötét foltokról szóló feljegyzéseket már i.e IV. századból is fellelhetőek. A távcső előtti időkből Európából nagyon kevés, ezzel szemben Kínából, Koreából Japánból több adat található, melyek a naptevékenység változásainak hosszú távú értékelését teszik lehetővé. A távcső csillagászati használatának kezdetén 1610 környékén újabb felfedezéseket tett többek ([Thomas Harriott], David és Johannes Fabricius, [Christoph Scheiner]) között [Galileo Galilei], aki bizonyította azt is, hogy a foltok a nap felszínén találhatók, nem pedig (az addigi egyes feltételezések szerint) előtte elvonuló bolygók. 

Christoph Scheiner német csillagász 1611 és 1625 között végzett beható megfigyeléseket a napfolttevékenységgel kapcsolatban, melyet Rosa Ursina című több mint 800 oldalas könyvében jelentetett meg. Ezen írás megjelenése után a napfoltokkal kapcsolatos csillagászati érdeklődés alábbhagyott, majd az 1800-as évek derekán újra éledt a kutatás. 1674-től 1976-ig a [Royal Greenwich Observatory] programja alapján a napot rendszeresen naponta fényképezték. A századforduló idején a napfoltok kutatásában az [Mt. Wilson Observatory] vette át a vezető szerepet E. Hale vezetésével, aki új műszereket épített, melyek segítségével meghatározta a napfoltok alapvető fizikai jellemzőit, kimutatta a napfoltokra jellemző erős mágneses teret, melyek alacsonyabb hőmérsékletet, ezzel sötétebb színt eredményeznek.