Ezen elmélet szerint minden [sugárzás]? és anyag egy sűrű elegyben keveredett, majd egy robbanás hatására az anyag (főként [hidrogén]? és hélium) nagy sebességgel kilökődött a most ismert űrbe. A kilökődés utáni lassulás alatt örvények keletkeztek, melyek gravitációs hatást gyakorolva begyűjtötték a szétszórt részecskéket, így sűrűbb anyagkoncentrációk, ún. felhők keletkezhettek. Az anyagkoncentrációk mozgása kialakította a saját gravitációs hatásukat, mely tovább sűrítette a koncentrációt, és a környező térben elhelyezkedő további részecskéket és felhőket vonzott, majd sűrített magához. A felhők belsejében ugyanez mehetett végbe kisebb gravitációs hatásokkal, mindaddig, míg az anyagsűrűség el nem érte azt a szintet és hőmérsékletet, hogy beinduljon a [nukleoszintézis]?, azaz hidrogénből [nukleáris fúzió]? útján hélium keletkezzen. A nukleoszintézis által felszabadult energia a gravitációs erőt kiegyenlítve lehetővé tette, hogy a felhőkből összefüggő „test” alakuljon ki. A kisebb gravitációs örvények [csillag]?gá vagy csillaghalmazokká, a nagyobb tömegű felhők pedig [galaxis]?sá vagy galaxishalmazokká váltak.
Az űrben található részecskék bármilyen kötött formában égitesteket alkotnak. Elnevezéseik a fizikai vagy kémiai összefüggéseik szerint csoportosítva különböző, pl. a saját fénnyel rendelkező, fúziós folyamattal energiát termelő égitestet csillagnak, a méretében kisebb, saját fénnyel nem rendelkező égitestet [bolygó]?nak, az ember által készített, űrbe juttatott eszközöket pedig mesterséges égitestnek nevezik.