A [Nap]? látható felszínén, az úgynevezett fotoszférában lévő, legrégebben felfedezett jelenség.
A napfoltok a környezetükben található nyugodt napfelszínnél alacsonyabb hőmérsékletű (ezért sötétebb), egyben erős mágneses térrel rendelkező területek. Ezek azon mágneses erővonal hurkoknál keletkeznek melyek fotoszférából ki- illetve belépnek. A Nap anyag olyan nagy mennyiségű töltött részecskével rendelkező [plazma]?, mely erős mágneses teret hoz létre, mely terek fluxustömeg formájában helyenként és időnként felbukkannak a fotoszférában.
A mágneses fluxusok felbukkanása ciklikus, általában 10,5-12 évente lényegesen több jelenik meg, mint más időszakokban. Ilyenkor egyre több napfolt, napfolt csoport jelenik meg, melyek közül egyesek csak napokig, mások akár hónapokig is élnek.
Egy napfolt mérete általában több ezer km, szerkezete két részre osztható:
- Belső részén sötétebb terület, az úgynevezett umbra található,
- Körülötte egy világosabb zóna, a penumbra helyezkedik el
A napfoltcsoportok részei ellentétes polaritású, úgynevezett vezető és követő részekre oszthatók, melyek közül a vezető folt polaritása az északi és a déli féltekén ellentétes.
A napfolttevékenység kutatásának története:
A Napon látott sötét foltokról szóló feljegyzéseket már i.e IV. századból is fellelhetőek. A távcső előtti időkből Európából nagyon kevés, ezzel szemben Kínából, Koreából Japánból több adat található, melyek a naptevékenység változásainak hosszú távú értékelését teszik lehetővé. A távcső csillagászati használatának kezdetén 1610 környékén újabb felfedezéseket tett többek ([Thomas Harriott]?, David és Johannes Fabricius, [Christoph Scheiner]?) között Galileo Galilei, aki bizonyította azt is, hogy a foltok a nap felszínén találhatók, nem pedig (az addigi egyes feltételezések szerint) előtte elvonuló bolygók.
Christoph Scheiner német csillagász 1611 és 1625 között végzett beható megfigyeléseket a napfolttevékenységgel kapcsolatban, melyet Rosa Ursina című több mint 800 oldalas könyvében jelentetett meg. Ezen írás megjelenése után a napfoltokkal kapcsolatos csillagászati érdeklődés alábbhagyott, majd az 1800-as évek derekán újra éledt a kutatás. 1674-től 1976-ig a [Royal Greenwich Observatory]? programja alapján a napot rendszeresen naponta fényképezték. A századforduló idején a napfoltok kutatásában az [Mt. Wilson Observatory]? vette át a vezető szerepet E. Hale vezetésével, aki új műszereket épített, melyek segítségével meghatározta a napfoltok alapvető fizikai jellemzőit, kimutatta a napfoltokra jellemző erős mágneses teret, melyek alacsonyabb hőmérsékletet, ezzel sötétebb színt eredményeznek.
Magyarországon Debrecenben az MTA Napfizikai Obszervatóriumában 1957 óta folyik napfolttevékenység kutatása, mely intézet a világ legfontosabb központja.